Csontgrád ostroma 6. rész - Az Ostrom (Sztori)

Üdv Kedves Olvasók!

Elérkeztünk hát a híres csontgrádi Ostrom utolsó előtti fejezetéhez, mely a 12500 pontos Kings of War ostromot írja le az orkok, goblinok, ogrék, káosztörpék és trollok (és más mocsári huruttyok és trutymákok) szemszögéből. Aki lemaradt volna az előző részekről, az az alábbi linkeken bepótolhatja a lemaradását:

Első rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/03/csontgrad-ostroma-1-resz-grogmar.html
Második rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/03/csontgrad-ostroma-2-resz-csontgrad.html
Emberek szemszögéből: http://gamingboard.blog.hu/2017/03/07/teli_alom_vege

Harmadik rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/03/csontgrad-ostroma-3-resz-nevtelen.html
Negyedik rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/03/csontgrad-ostroma-4-resz-vizi-szornyek.html

Ötödik rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/03/csontgrad-ostroma-5-resz-az-ostrom.html

A csata előestéje (az Emberek szemszögéből): http://gamingboard.blog.hu/2017/04/03/hetedik_alkinosozoriaknazi_haditanacs_negyedik_resz_az_ostrom_kezdete

  

Éjszakai tábor

Az éjszaka eseménytelenül telt a táborban, a zöldbőrű horda és az ogrék félretették belső ellentéteiket, mindenki izgatott volt a holnapi csata előtt. A káosztörpék a sötétben vörösen izzó, földöntúli lángban pulzáló  vészjósló táborától azért minden épeszű ork legény távol tartotta magát.

Napkelte után a sereg felsorakozott a csatához. A páncélbőrbe bújt simabörűek mind-mind ott vacogtak a várfalon és az őrtornyokban. Az égből valami rettenetes nagy madár, talán saskeselyú jelent meg mellettük, majd pedig a város melletti erdőből egy barna ruhába öltözött, rongyos sámánszerű ugribugri monyó vezetésével három falka vadmacska, egy sétáló fa és egy csapat levegőelementál avászkodott a védők seregéhez.

Az orkok megfújták kürtjeiket, elkezdték verni dobjaikat, goblinjaik visítottak és megindították a támadást. A várfalon túl az emberek serege háromszoros “Hurrá!” kiáltása után pedig becélozták az előzetesen megbeszélt célpontokat. A Nagy Déli Ütközet, a csata Csont’Grádért elkezdődött.

A támadók nagyon nagy reménységet fűztek a beígért ogre hadtest érkezéséhez, ami valamilyen rejtélyes oknál fogva nem érkezett meg a támadás reggelére. Valaki a böszme szörnyek rendkívül gyenge navigációs képességeiket hibáztatta, valaki árulást szimatolt, míg többen Zirrian Hókuszpók, az ármányos gaz varázsló művének tulajdonították a szerencsétlen eseményt. Nem volt mit tenni, félő volt, ha tovább húzzák a támadást, a horda összemarja egymást, és a védők egy jól időzített rohammal egy óra alatt megsemmisítené az összezavarodott csürhét. Ezt Grogmar, és a törpék Névtelen Királya, illetve Gakamak egyszerűen nem kockáztathatta meg.

És eljő a hajnal

Így hát Grogmar Hadvezír reggel kiosztogatta a parancsokat. Gakamak alvezír felelt a front jobb szárnyáért, ahol a szemközti mezőn mindenféle félelmetes, az orkok számára ismeretlen fenevad morgott, karmolt, harapott és üvöltözött a fűben. Sajnos a háromszarvú óriáshüllőkkel már korábban is szereztek kellemetlen tapasztalatokat a legények, a repülő csőrös sárkányról is keringtek mesék, ám a dundi hasú puffancs levegő elementálokról és a fehér szőrű vadmacskákról soha nem is hallottak még eddig. Vajon honnan származnak, ki hívta őket ide? És vajon milyen ízű a húsuk… ?

Hátulról pattant az ostor, és vezényszó dörrent Gakamak hadúr pofájából.
- Gyerünk, rühes banda, ne csak a száj’tokat táccsátok! Kapjatok fel egy ostromlítrát aztán avászkodjatok előre! Gyerünk máá!
Nem kellett kétszer mondania. Az egyik kigyúrt ork csapat rögtön neki is veselkedett az ostromtoronynak. Egy nagyobb erőlködés után meglódultak a kerekek, karukon a izmok úgy feszültek, mint a vaskos hajókötelek egy hajó árbocán a legvadabb vihar közepén. A többség által semmibe sem nézett, íjászkodós orkok előretrappoltak, és megeresztettek pár lövést a várfalon álló védők felé. A szkulkok (ahogy az orkok hívták őket) azonban a tünde nyílforgatók mesterségéhez keveset konyítottak, így a várfalba állott vesszők becsapódását odafentről csak harsány kacaj fogadta. Nem hiába, ork kezébe nem való a lőfegyver, ahogy már Mork istenség megmondta a világ elején…

Dumm-Damm-Dumm, dübörögtek a harci dobok.

A nyolclábú puhatestű férgeken lovagló tócósvölgyi goblinok vékony hangjukon sipítoztak, majd az ork cocalovasokkal berohamozták a fura szagú, félelmetes fehér nagymacskákat. A hátul várakozó póklovas osztag ennek láttán annyira összecsinálta magát, hogy taktikai okokból (a mögötte tolakodó orkok legnagyobb felháborodásra) pusztán a távolból figyelték az eseményeket. Jenci, a kedves, de elég alacsony értelmi szintű óriás az ostromtorony takarásában somfordált előre, és őt követte a két goblin magus, Frizkax és Bizgax volt. (Később Frizkaxot nevezték el az emberek Goblinnyónak.) A két monyómágus a tűzlabdák elképesztő mestereiként jutottak fel a goblin társadalom csúcsára, ráadásul Frizkax még egy repülő varázstárggyal is rendelkezett. Az ostromlétra mögött cammogtak az ágyús ogrék, csőre töltött szemetet lövő mordályaikkal. Az ogréktól balra pedig a létrákat cipelő, nagy harci kedvű goblin hordák hömpölyögtek gúnyos kacajok közepette.

A szélső jobbon (szerk: nem úgy!) pedig a kőszikla mögött dübörgött Rokker, a kőóriás, az orkok mögött csámpázott Guthug, a sereg főzászlósa. A sort végül az ogre támadóegység még éppen időre megérkezett csapata, Womuzug, a Nagybelű zárta a sort az ork dobolókkal. De hogy az önmagát mamutnak képzelő hatalmas aligátorteknőst melyik mocsárból kerítették elő, abba inkább bele sem akart gondolni senki… A domb tetején pedig az ügyes kis goblin tüzérség megkezdte a bombázást, több-kevesebb sikerrel.

És hulljon le a várfal!

Tyíííííí-BAMM-Krcsrcs!

Egy hatalmas nagy robbanás jelezte valahol a harcmező bal szélén, hogy a káosztörpék megkezdték az ágyúzást. A pokoli gépezet egy szempillantás alatt eltüntette a várfalat, és a rajta álldogáló védők a porból próbáltak meg kikecmeregni. Ráadásul valamilyen elátkozott vár lehetett ez, mert a romok újra összeálltak, és kőharcosokká formálódtak! Na, ezekkel még meggyűlik a baja a gonosz törpéknek és élőhalott szolgáiknak… A támadóék közepe lassan, de biztosan megközelítette a kaput. A délvidéki orkok valami elképesztűen orkosságos taposóbotot építettek, mely mindenkit lenyűgözött. Kivéve a szerencsétlen kis taknyos gobbókat, akik nyálcsorgatás közben áldozatául estek a fenséges gépezetnek. Biztosan fantasztikus története lehet ennek a masinériának. Meg is fogják tudakolni, márha nem lövik szét a védők ripityára egy ágyúgolyóval, persze…

Dumm-Damm-Dumm…

Míg a bal szélen valami repülő élőhalott szotyadék röppent ki az ostromtornyok mögül, középen és a bal szélen nyomakodó orkokat kemény nyílzápor kóstolgatta. Az első sorokban elszabadult a pokol, a disznólovagok, póklovasok és a fehér oroszlánok között véres közelharc alakult ki. A karmok feltépték a pajzsokat, a disznók rémülten visítottak, a goblinok rémültözve szúrkálták a szőrös fenevadakat, de mindhiába. A ruganyos testű, hófehér szőrű vadállatok leharapták az ízeltlábú rovarok végtagjaikat, felsebezték a vadkanok hasfalát, és mohón vetették magukat a nedves földre kipotyogó, cuppanó belsőségekre. A még élve maradt disznók megsebzett belekkel hátat fordítottak, ledobták hátasaikat, és nekirohantak a mögöttük ácsorgó rémült mocsári trolloknak, akik így kénytelenek voltak leszúrni a vadul rugdalózó állatokat. Nem volt szép látvány, amit ezek a párducszerű lények műveltek. A póklovasok is hasonló sorsra jutottak, ám közülük senki sem menekült. A karmos rettenetek fehér szőrét vörös disznóvér és zöld pókgenny terítette be, rémálomszerűen festettek a csatatéren. A pokolbéli macskák, akárcsak aranyos és kistestű megfelelőjük, még cicásan eljátszottak a halálra rémült goblinokkal, majd miután diadalittas üvöltéssel egyben leharapták tőből a kis zöld fejüket, újabb áldozatok után kutattak fürkésző kék szemeikkel.

Ami sok, az sok, gondolta magában az Ork nagyfőnök. Grogmar Hadúrban majdnem elszakadt egy húr, kevés kellett ahhoz, hogy berzerkerré változzon, és vadul belevesse magát a harcba kedvenc háziállata, Koponyalékelő hátán. A maradék póklovasok betámadták az oroszlánok egy csapatát, akik vérengzésükben észre sem vették, ahogy egy repülő sas kecsesen átröppen fölöttük. A madár horgas karmaival és éles csőrével a mocsári trollok szemgolyóinak esett. A lápi szörnyek azonban rútul kinevették a fenséges égi madarat, és regenerációképességüknek hála egy röpke pillanat allatt vissza is gyógyultak végzetesnek tűnő sebeik. A nyüves kis pókok állat módjára vagdalták a fehér oroszlánokat. Az egyik nagymacskát lesokkolta a támadás, megsebzett hátsó lábaival el akart rugaszkodni, de már csak a földön tudott kapálózni, abba a sárba ragadva, melyet önnön vére tett vizenyőssé. Grogmár fittyet hányt az egészre, és egészen a védők vonala mögött huppant le, a lovagok mögötti mezőn.

Kishiko és a trollok halála

A rettenetes rúkmadár, Kishiko, ádáz sziszifuszi harcot folytatott a lápi szörnyekkel, majd azok felülkerekedtek, és elkapták a szép szárnyait. A földre kényszerítették, és fájdalmas gyötrődését a mögötte harcoló druida is láthatta. Borzalmas teher volt ez a druidának, aki kicsi fióka kora óta ismerte Kishikot. A legbensőbb lelke szakadt szét, mikor kedves madarát ezek a rusnya dögök ütötték, verték. Mikor szárnyait tőből kicsavarták, összetört számára a világ. Bosszút esküdött, bármibe kerül is, de a földdel teszi egyenlővé ezeket a szentségtelen szörnyeket.

Maga elé mormolt egy varázslatot, majd a levegő elementáljait hívta segítségül. A pufók bárányfelhőkként ugrándozó emberkék orkán erejű széllel csattantak neki a mocsári szörnyeknek. A druida jobb oldalán azonban a legfiatalabb háromszarvút meglepték az ostromlétrát cipelő, vadul kántáló orkok csapata. Sajnos az őshüllő még nem rendelkezett igazi harci tapasztalattal, mint fajtársai, így a hirtelen jött támadás erősen megijesztette… Az elementálokkal harcoló trollok, a vezényszavakat üvöltöző Gakamak és a távolban földrengéseket előidéző kőóriás keltette hangzavarban teljesen leblokkolt.  Eközben a Fekete bőrű testvére, Diablo is kellemetlen élményben részesült, mikor a repülő kőgolyók a levegőből rátámadtak, melyeket a goblin kőhajítók indítottak útnak. Epikus harc alakult ki, fogak törtek, csontok csattantak egymásnak, végtagok nyomorodtak a tömegek harca során.

A rút kőgólem és a hős Fapásztor harcának, akárcsak egy derült égből érkezett villámcsapás, végeszakadt. Az Ent ugyanis kitapasztalva ellenfele gyengepontjait, gyökereivel megtalálta a gránitóriás testén azokat a réseket, melyeket megmozgatva a fenevad azonnal darabjaira esett. A pásztor mögül üdvrivalgás tört ki a frissen beérkező könnyűlovasoktól, akik a szikla mellett a hátul súlyos köveket hajigáló goblin kőhajítók felé vették az irányt. Életben maradt, fiatalabb sas szövetségesük, Szellemkarom kísérte őket, hogy megvédje őket a rájuk leselkedő váratlan akadályoktól.

Dumm-Damm-Dumm…

A pajkos légelementálok kacagva szellőkké változtak, és átsuhantak az erőszakos trollok között, amitől a lápi szörnyek teljesen megzavarodtak. Zavarodottságuk lett végzetük, mikor a Fapásztor két jól irányzott csapással az egész csapatot megkorbácsolta. A legnagyobbikuknak ezzel a suhintással sikerült egy hangos cuppanással kettészelni a koponyáját, melyből sárgán tocsogó, kásás agyveleje rögtön ki is csordult fajtársai hártyás lába elé. A trollok ezt már nem bírták lelki erővel, hátat fordítottak, és hanyatt-homlok menekültek vissza az északi lápmezőkre…

Ez az a pont volt, ahol sem a védők, sem a támadók oldalán nem rajzolódott ki semmilyen fölény, vagy túlerő. De ettől a ponttól már tisztán látszódott, hogy ez a csata számtalan hősi halottat fog magával ragadni a túlvilágra...

Befejezése következik!!!