Bölényháború - 8. rész

Üdv minden Kedves Olvasónak!

Újabb fantasztikus(!!!) történet a Bölényháború históriában. Ezúttal 100%-os Kabaman rajzokkal és fenséges tartalommal.

Az előző részek tartalmából:
1. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/09/bolenyhaboru-elso-resz.html
2. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/09/bolenyhaboru-masodik-resz.html
3. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/09/bolenyhaboru-harmadik-resz.html
4. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/09/bolenyhaboru-4-resz.html
5. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/09/bolenyhaboru-5-resz.html
6. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/10/bolenyhaboru-6-resz-avagy-kesznyeteni.html
7. rész: http://daxikaba.blogspot.hu/2017/10/bolenyhaboru-7-resz-18.html

ŐHU 2017 november, Miskóczia, Alkinisozoriaknaz

A "Vicces Vőfély" nevű kocsmában...

A világ tetején, az északi emberek fővárosában, Alkinisozoriaknazban van egy híres és barátságos ivó, melynek a neve nem más, mint a „Vicces Vőfély”. Ebben a kocsmában híresen jó volt a sör és a helyi gyümölcspárlat, így nemcsak a környékbeliek tették tiszteletüket az alkoholnak e felszentelt területén, hanem messzi földről is érkeztek látogatók, hogy megízlelhessék a fenséges nedűket. A serek páratlan ízvilággal és fantázianevekkel kecsegtették a szomjazókat, ilyen volt például a lágy, selymes világos sör, a „Littylötty Lórien”, vagy a fenséges, de barátságos „Gurgulázó Gandalf”, de az igazán vakmerőek megkóstolhatták a „Guggoló Gimlit”, ami egy erős, markáns, de annál nemesebb itóka volt. Aki pedig nem a társaság miatt vánszorgott az itatóba, hanem csak feledni kívánta búját-baját, annak kiváló választás volt az alkoholban erős, kesernyés utóízű „Szomorú Szarumán”.

Történt egyszer egy esős, felhős és rendkívül taknyos novemberi délutánon, hogy a városi őrség három kópéjának vidámkodni támadt kedve, ezért nagy ricsajjal betértek a Vicces Vőfélybe.

• Csaposnéni, kérünk szépen kezdésnek három Littylötty Lórient, mellé pedig három Urukhány pálinkát! Az egészet a bajszos úriember fizeti! – mondta kacagva Kelike, a legalacsonyabb hármójuk közül.
• Máris adom, Uraim! És ha kérdezhetem, mit ünneplünk ma? – kérdezte Blanka, a bögyös-faros kocsmároslány, miközben a söritalokhoz készítette elő a korsókat.
• Hátecciktudni Blanka kedves, fogadtunk a Grotyival meg a Kabicsával, hogy az ogrék vagy a gonosz törpék fognak-e győzedelmeskedni a kesznyéti csatában. A hadijelentéseket meghallgattuk a nagyfőnöktől, és bizony én nyertem a fogadást!
• Csak szerencséd volt – mondta durcáskodva Kabicsa, a legszőrösebb és legerősebb mind közül, ki egyedül az ogre bandára tette fel a sörpénzét.
• Ha az ogre ágyúk szebben szerepeltek volna, bizony mondom Néktek, most Ti fizetnétek nekem a söröket, és addig innám magam, míg részegen énekelnék az asztalon! – hencegett Kabicsa.
• Hahaha, nincs annyi pénzed Neked, hogy kifizesd a halláskárosultakat és a súlyod alatt összecsuklott asztalokat! – rötyögött Grotyi, a gonosz tekintetű, ám lágyszívű városőr.

Kicsapolódtak a sörök, ahogy azt kell, és a három kópé elfoglalta a legszebb asztalt a csehóban. Ledöntögették az italokat szépen sorban, majd heves politizálás és baráti vita vette kezdetét. Kabicsa folyton folyvást az asztalt csapkodta, Kelike a ropikkal állt le kardozni, miközben Grotyi a szárított husiját kezdte majszolgatni az orra alatt. Majd kikérték a fogadás nyertesei a második, harmadik, majd negyedik köröket is. Ekkorra a kocsma már telis tele lett mindenféle vendéggel. Voltak ott halászok a messzi Balatóniáról, helyi parasztok és földművesek, félig civilizálódott mozdonyzsőke barbárok, olcsóvérű sötét tündék és tapogatós hobbitok. A hangzavar és az alkohol szintje szép lassan megnövekedett, a három cimbora pedig együtt ölelkezve viccelődtek a törpasszonyok szakállain.

A három jóbarát a városi őrségből:
(balról jobbra) Grotyi, Kabicsa és Kelike

Körülbelül éjfél lehetett, mikor egy sötét, kapucnis ember jelent meg az ajtóban. Éjfekete csuha volt rajta, mely teljesen át volt ázva az esővíztől. A szórakozóhely elnémult, mindenki az újonnan érkező gyászhuszárra vetette tekintetét. A sötét alak felfedte kilétét.

• Nézzétek, ezt nem hiszem el! – hördült fel Kabicsa. – Azt hiszem, káprázik a szemem!
• Miért, kicsoda ez? – kérdezte Kelike, miközben az asztal lábát markolászta. Forgott számára az egész kocsma, és valamibe bele kellett kapaszkodnia. Szerencsétlenségére pont egy használt rágógumiba nyúlt bele.
• Ez Zirrian Hókuszpók, a förtelmesen Gonosz Mágus, Alkiniso… Alkinisiziro… Na mondjad már – akadazott a nyelve Kabicsának, majd segítségkérés gyanánt az illuminált Grotyira nézett.
• Medve-medve, jegesmedve, miért vagyol Te megdermedve… - dudorászta Grotyi, aki már egy másik dimenzióban vándorolt az elfogyasztott Csekkdániel szesztől.
• Ha most elkapjuk, és bevisszük, hatalmas jutalom és kitüntetés éri a markunkat! – mondta Kelike, aki közben az asztal lábáról lemondott, és a csapos néni copfjába kapaszkodott bele.
• Úgy van, menjünk, kapjuk el! – mondta Kabicsa, majd feltápászkodott, és ugyanazzal a lendülettel le is fejelt véletlenül egy arra kóricáló, kukoricát okádó hobbitot.

Másnap reggel sajgó fejjel ébredt a három cimbora. Zirriannak természetesen nyoma sem volt, de mindenkinek azt mesélték a faluban, hogy keményen megkergették a gaz fekete mágust.

ŐHU 2017 november, Miskóczia, Ghaz Kazal A Vészbanyák titkos föld alatti csarnoka

• Milyen mulatságos és ironikus dolog is az, hogy sokszor attól félünk a legjobban, amit a legveszedelmesebbnek tartunk, és egyáltalán nem rettegünk dolgoktól, amik a végzetünket okozzák. – kezdte a temetési beszédét Azklaghar, a Névtelen király káosztörpe főtanácsosa és alkimistája. – Mély gyásszal és tisztelettel adózunk hát szeretett Főpapnőnk, Zorica iránt, ki a tiltott művészeteknek szakavatott tudója volt, és bár mindenféle gyilkos démonnak és másvilági lénynek tudott parancsolni, nem kerülhette el kegyetlen végzetét. Zorica főpapnő rendelkezett mindennel ahhoz, hogy beteljesítse nemzetünk végzetét, és megidézhesse Dicső Hashut démoni hadseregét, ám úgy látszik, Urunk más sorsot szánt neki, mikor álmában tegnap este hirtelen, ismeretlen körülmények között utolérte a Kaszás.Adózzunk hát néma tisztelettel elhunyt Nővérünknek, kinek nevét sohasem feledjük…Míg méltó utódját nem nevezzük ki, bizonytalan ideig a Vészbanyák rendjét feloszlatni kényszerítem…
  
  

Azklaghar mindig is gyűlölt nagy tömeg előtt szónokolni, de ez kellemetlen velejárója volt a főtanácsos kinevezésnek. Szerencsére a rangjának több előnye volt, mint hátránya. Ilyen előny volt a majdnem korlátlan hatalom Ghaz Kazal vára felett, ahol bármelyik titkos helyiségbe bejárást nyerhetett, birtokolhatta a Tiltott gépészeti tudások könyvtárát, saját kezűleg válogathatott a portyák során befogott rabszolgák között, és ízlésének megfelelően alakíthatta a kegyetlen kínzókamrákat, és a munkatáborokat. Az egyetlen dolog, amit nem irányíthatott, az a Vészbanyák sötét kultusza volt… Legalábbis eddig.

Néha ő maga is meglepődött azon, milyen csodákra képes egy titkos átjáró és egy cseppnyi méreg a kupában…

A gyászszertartás másnapján korán váratlan vendégük érkezett. A várkapun egy sötét, csuklyába burkolózott alak lépett be, mellette egy női rabszolga a hátán valamilyen súlyos terhet cipelt. Zirrian volt az, vagy ahogy a törpék ismerték, „Zirakrazghaz”, mely a fekete nyelven annyit jelentett: „Keserűség-fakasztó”. Ghaz Khazal népe egyszerre rettegett és tisztelte őt, gonoszsága messze földön híres volt. Ezért mindig áhítattal fogadták a várban.

• Üdvözöllek Zirakrazghaz, a Fekete, gyermeki derű és jóság Megrontója. Minek köszönhetjük váratlan látogatásodat? – kérdezte a Névtelen király, ki a trónján ücsörgött.
• Én is hasonlóan üdvözöllek, Névtelen király. Figyelmeztetni szeretnélek, egy, a Délről érkező veszedelemről. Csontgrádon baj van…
• Milyen veszedelemről beszélsz, Fekete Mágus? Tudtommal az embereket és a zöldbőrű férgeket is megtörték az ostromnál.
• Így van, Fenséges királyom. A veszedelem oly nagy, hogy ésszel fel nem fogható. Ezért is hoztam Neked egy „ajándékot”.

Zirrian egy villámcsapással ráripakodott a női szolgára, kinek fejét torz agancsok borították, testét pedig iszonyatosan eltorzították. A villámoktól összegörnyedt, majd egy elfojtott nyögés kíséretében leguggolt a hátán cipelt teherrel, egy ork sámán holttestének maradványaival. Ami viszont sokkolta a Névtelen királyt és tanácsosait a trónteremben, hogy a szemmel láthatólag összevagdalt ork hullája mozogni kezdett. A szemüregei kék lánggal égtek, és érthetetlen torokhangon morgott valamit.

• Mi ez a förmedvény? – kérdezte a Névtelen király, miközben tekintete Zirrian és Azklaghar között ugrált, magyarázatot követelve.
• Láttam már ilyet, Felség – mormogta Azklaghar, miközben óvatosan körbejárta a térdeplő szolga hátára erősített halott tetemet. – Ez Morgoth, a Legfőbb Nekromata műve.

Azklaghar szemrevételezi a förmedvényt

Morgoth nevére nagy zaj és felhördülés kerekedett a trónteremben. A káosztörpék régen szövetkeztek az Élőholtak Urával, ám az Ősök háborúja után megromlott a viszonyuk a nekromatákkal. A Névtelen király felmagasodott a trónjából, és csendre intette a felbolydult tömeget.

• Csendet kérek, Ghaz Khazal népe, csendet kérek! Adjunk szót Zirakrazghaznak. Honnan hoztad elő ezt az okádékot? Felelj!
• Felség, az ütődött trolljaim hurcolták ide, hogy figyelmeztethessem Észak népét a veszedelemre. Az élőholtak nem szunnyadnak tovább, fel kell készülnünk az eljövetelükre.
• És mit kívánsz Tőlünk? Ugye nem képzeled, hogy összeborulunk a puhány emberekkel, a barbár ogrékkal és többi aljadékkal, hogy vállvetve harcoljunk Morgoth ellen?
• Ugyan uram, soha nem kérnék ilyen förtelmesen klisés és elcsépelt szívességet… Ezt hagyjuk meg a halivúdi gyíkembereknek. Amit én kérek, az teljesen más jellegű…
• Mit kívánsz hát, Fekete mágus, gyermeki vidámság megkeserítője?
• Hallottam, megüresedett egy hely a Vészbanyák kultuszában… Felajánlanám személyemet a pozíció betöltésére…

A Névtelen király megsimogatta a szakállát, majd maga mögé intette Azklaghar főtanácsosát. Halk sugdolózás után kisvártatva megszólalt.

• Tiéd lehet a megbízás, egyetlen feltétellel. Három naplemente után rajta kell ütnöd az ogrék egyik nagy klánjára, a Zöld Döglött Vérnyulak klánján. Az ott nyújtott teljesítményed alapján majd elbíráljuk, alkalmas vagy-e a feladatra. Most pedig menj, és készítsd fel magad a küzdelemre!

ŐHU 1989. novemberSajóvámostól északra, 28 évvel ezelőtt...

Régen, mikor Ghaz Kazal még csekély jelentőséggel rendelkezett, és jóformán csak egy nagy összehordott kőhalomból állt, a káosztörpék már Hashutot imádták istenükként. Az emberek városát, Miskóczia egyik ékkövét, a varázslatos Sajóvámost a teljes pusztulás fenyegette. Abban az évben különösen enyhe volt a tél, gazdag a birkaszaporulat, így az északi goblin törzsek, az úgynevezett "szlovakoglinok" száma hatalmasra duzzadt. Nem sok rémisztő dolog van egy zöldbőrű kis gonosz mitugrászban, de mikor hordába verődnek, szinte lehetetlen őket megállítani.

Főleg akkor, ha az egyik megalomán kis gobbó karmos kis kezeibe ragadja a hatalmat, és szervezett inváziót indít a civilizált világ városai ellen. Ezt a szerepet ekkor nem más, mint a híres Vozsdalichka, a majdnem másfél méter magasra nőtt, ritka undorító teremtmény töltötte be, kinek kedvenc állatkája és hűséges hátasa, Dzsingiling, a hatalmas, elefántméretű emberevő pók volt.

Történt akkoriban, hogy az emberek és a káosztörpék még nem háborúskodtak egymással. A sötét lelkű törpök a megszaporodott goblinokat hurcolták el a bányáikba, akik bár gyengének és gyorsan amortizálhatónak bizonyultak, annyian voltak, mint bolhák egy csavargó loncsos komondoron, így mindig volt belőlük bőven utánpótlás. Ráadásul az emberek kiváló minőségű élelmiszerrel és szőttesekkel látták el Ghaz Kazal lakóit, így gyakran megfordult az az eset, hogy a szakállas mesterek bérbe adták haderejüket az emberi lakók védelmére, természetesen megfelelő mennyiségű cikkért és jószágért cserébe.

Azklaghar fiatalon (felül), és testvére, Nurakgroshtir

Az akkor még fiatalabb Azklaghar és idősebb testvére, Nurakgroshtir is egy ilyen zsoldos egységben szolgált, mely a "Xeaqlasul" nevet viselte. Ezt emberi nyelvre nem igazán lehetett lefordítani pontosan, de a törpék nyelvén valami olyasmit jelentett, hogy "Csontozókezesek". Az egység ugyanis gyakran kegyetlenkedett a foglyaikkal, és volt rá többször is példa, hogy a magukat azonnal megadó, kisebb csoportban kószáló goblinokat a Névtelen Király parancsával ellentétben nem verték rabláncra, hanem különös kegyetlenséggel élve kicsontozták.

Azklaghar és Nurakgroshtir egy sikeres portyát tudhatott a háta mögött. A zöldbőrű gobbókat az északra lévő vízmalomból kergették ki a törpök, ahol egytől egyig levágták a kis férgeket. A szakállas törpök közül szerencsére nem esett el senki, ám Azklaghar elvesztette a bal szemét, mikor az egyik kis zöldség egy lándzsával megdobta.

A menetelő csontozókezesek Sajóvámos központja felé tartottak, hogy beszedhessék a jogosan őket megillető fizetésüket. A törpök halkan beszélgettek, mély hangon dörmögtek, és a halott goblinoktól elkobzott csecsebecséket cserélgették. A tisztás, amelyen caplattak, csendes volt, veszélynek nyoma sem volt. A két fivér egymás mellett battyogott, egyikük sem szólt sokáig.

- Nurak, úgy hiszem, döntésre jutottam - törte meg a csendet Azklaghar.

- No ugyan, Azki, és mivel kapcsolatban? - kérdezte Nurak, kinek a Sors fintora úgy adta, hogy szintén a bal szemét vesztette el, mely seb egy óriási trollal folytatott harcnak állított emléket. Azkival szemben ő kopaszra borotválta a fejét, és az oly divatos asszír szakáll helyett koponyákat akasztott loncsos, vörös szakállába.

- Úgy döntöttem, kitanulom az Alkímia csínját-bínját.

- Hahaha! Ugyan öcsém, láttalak én már sokszor harcolni! Eltékozolnád a tehetségedet a poros laborokban. A Te kezedbe harci pöröly és fejsze illik, nem pedig a kémcsövek! Hagyd meg a kotyvasztást meg a lőporgyártást a vén tudós bolondoknak.

- De Bátyám, nem gondolod, hogy a lőfegyvereinkben van a jövőnk? 

- Van igazság abban, amit mondasz, de én sokkal boldogabb lennék, ha a harcban egymás mellett irthatnánk az ellent... Ahogy apánk is mondta mindig, az élet értelme, hogy legyőzzük ellenségeinket, elhurcoljuk a foglyokat, és halálra dolgoztassuk őket a bányákban. Nem így gondolod?

- Én is kedveltem atyánkat, de úgy érzem, ennél én többre vágyom...

- Na ugyan, ha belőled Alkímista lesz, vagy netalán valami tanácsosféle, akkor én biz isten megeszem a csizmámat! Hahaha!

A két testvér vidáman kacagott, és akkor még nem sejtették, hogy életükben először szembesülni fognak Morgoth végtelen gonoszságával...

A történet hamarosan folytatódik!